Az alkotmányos szerződés célja

Az alkotmányos szerződés legfontosabb célja az volt, hogy választ adjon azokra az új kihívásokra, amelyekkel a kibővült közösségnek szembe kell néznie. E kihívások közül a legfontosabb maga a bővítés volt, amely számos, már korábban is létező problémát elmélyített, hangsúlyosabbá tett. A másik a közösség természetének megváltozása, feladatainak és felelősségének megnövekedése.

A bővítés által elmélyített problémák közül a legfontosabb az Unió döntéshozatali rendszerét érinti. Az eredetileg 6-10 tagra tervezett mechanizmusok már 15 taggal is nehézkesen működtek, és várható, hogy a problémák csak súlyosbodtak a 25 majd 27 tagú unióban.

Az egyik ilyen probléma volt a nemzeti vétó nagy tere: az Unió legfontosabb döntéshozó szervét, a Tanácsot gyakran megbénította a konszenzuskényszer. A másik a nehézkes szavazati rendszer, ami még olyan esetekben is, ahol nincs mód vétóra, csak igen nagy többséggel tette lehetővé döntések meghozatalát.

Szintén a döntéshozatali rendszer átgondolását tette szükségessé, hogy a tízek megjelenése átszabta az Európai Unió hagyományos politikai geometriáját. Ez Franciaország és Németország politikai egyenlőségére és a nagy és kis tagállamok viszonylagos egyensúlyára épült. A kilenc új, kis és közepes méretű állam csatlakozása új helyzetet teremtett, ami szükségessé tette, hogy a szavazati rendszert is átalakítsák.

A politikai és alkotmányos reform további fontos okozója az Unió természetének megváltozása volt. Az eredetileg viszonylag korlátozott gazdasági feladatokkal foglalkozó közösség újabb és újabb szerepeket vett magára, már környezet- és fogyasztóvédelemmel, bel- és igazságüggyel, kül- és biztonságpolitikával egyaránt foglalkozik. A megnövekedett politikai felelősség pedig felvetette azt az igényt - bizonyos konkrét tartalmi reformok mellett -, hogy az eddig alapvetően nemzetközi szervezetként, viszonylag zártan működő intézményt demokratizálják.

Összességében tehát szükségessé vált, hogy az Európai Unió hatékonyabb, nyíltabb és demokratikusabb szervezetté váljon.

Alkotmány vagy szerződés?

Az új alapokmány elnevezése körüli viták részben tükrözték a szervezet átalakulását. Nemzetközi szervezetek alapszerződéssel bírnak, míg a politikai közösségeknek, az államoknak alkotmányuk van. Az Európai Unió, ami egyszerű nemzetközi szervezetnek indult, az államiság egyre több jelét ölti magára; gazdaságiból politikai közösségé alakult, így logikusan merült fel - noha ez még pár évvel ezelőtt is tabu volt -, hogy új alapokmányát alkotmánynak, ne szerződésnek nevezzék.

Az elkészült alaptörvény - amelyet ügyes kompromisszummal végül alkotmányos szerződésnek neveztek el - valahová a kettő közé esett volna. Alkotmány lett volna abban az értelemben, hogy világos politikai közösséget teremthetett volna, egyenrangú polgárokkal, akiknek alapvető jogait fel is sorolja (szemben az eddigi alapszerződésekkel, viszont hasonlóan a nemzeti alkotmányokhoz). Mivel alapértékről, közös európai célokról és feladatokról is szó esett benne, feltétlenül több egy nemzetközi szervezet alapokmányánál.

Nemzetközi szerződés volt azonban abban az értelemben, hogy a szuverenitást, vagy ha úgy tetszik, a végső hatalmat az egyes tagállamok kezében hagyta volna. Az államok csak annyi hatalommal ruházták volna fel fel az Uniót, amennyire az alapokmányban felsorolt konkrét feladatok végrehajtásához szüksége lett volna. Az EU alkotmányos szerződése alapvetően különbözött egy nemzeti alkotmánytól abban, hogy nem hozott volna létre szuverén, független európai államot. Az Európai Unió továbbra is egyes tagállamaitól függ legitimációjában és működésében, nem pedig közvetlenül a néptől - ahogyan az Amerikai Egyesült Államok.

Ennek az enyhén akadémikus vitának három fontos konkrét következménye volt. Az egyik az, hogy az Európai Unióból - szemben például az amerikai vagy kanadai föderációval - ki lehet lépni. Az EU független államok önkéntes szerveződése, ami elvben bármikor felfüggeszthető. A másik, hogy az Unió csak akkor vehet magához új feladatokat és jogköröket, ha a tagállamok kifejezetten megbízzák vele. A harmadik, hogy az EU alapszerződését csak akkor lehet módosítani, ha minden egyes tagállam kormánya és parlamentje úgy akarja.

Az alkotmányos szerződés felépítése

Az új alapokmánynak pusztán a léte felépítésbeli előrelépés lett volna az eddigiekhez képest. Az Európai Uniónak addig ugyanis nem hogy alkotmánya nem volt, de még egységes alapszerződése sem. A szervezet működését hét, sok helyütt egymást fedő és felülíró nemzetközi szerződés írta le:

• a Szén- és Acélközösséget 1950-ben létrehozó szerződés,
• az Európai Gazdasági Közösséget vagy Közös Piacot megalapító, 1957-es Római Szerződés,
• az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó, szintén 1957-es Euratom-szerződés,
• az egységes piacot megteremtő, 1987-es Egységes Európai Okmány,
• az 1992-es Maastrichti Szerződés, amely létrehozta az Európai Uniót,
• és az ezeket módosító Amszterdami és Nizzai Szerződések (1997 és 2000).

Az új alkotmányos szerződés ezeket mind hatályon kívül helyezte volna, s egy alapokmányban foglalta volna össze az összes alapszabályt, ami az Európai Unió működéséhez kell.

Az alapokmánynak négy része volt. Az első az alapvetéseket tisztázta: mi az Európai Unió, mik a céljai, milyen alapértékek mentén, pontosan hogyan cselekszik, valamint milyen szférákban, területeken és milyen intézményeken keresztül gyakorolja a ráruházott hatalmat. A második rész az úgynevezett Alapvető Jogok Chartája volt: a Charta felsorolja az európai polgárok alapvető jogait (például az élethez és szabadsághoz való jogot), de szentesít egy sor politikai és szociális jogot is (mint például a sztrájkhoz vagy az egészségügyi ellátáshoz való jog).

Tweet